"És mit lehet szeretni ebben a horgászatban...?"

...Hangzik el gyakran a kérdés egy új ismerős szájából, ami gondolom sokunknak ismerős szituáció.

Mit is mondok ilyenkor? Már semmit. Csak mosolygok mikor "az ülsz a bot mellett és várod a kapást?" kérdéssel kontráznak. Régebben még magyaráztam, aztán meguntam. Annyi elég, hogy műlegyezek. Valakinek a műcsali is kiveri a biztosítékot és békén hagy. Aki pedig visszakérdez és látom a szemében az őszinteséget, annak óvatosan tovább csepegtetem az okosságot.


De ez nagyon ritka. Gondolom nem kell magyaráznom. Legkedvesebb expárom többször kilátogatott velem a vízpartra, sok szép közös élményt adva mindkettőnknek.

Úgy gondoltam hogy egyrészt magamból kiadván ezeket a gondolatokat egy szösszenet erejéig lepingálom mit is jelent számomra a horgászat, másrészt pedig, ha érdekel valami új pácienst, ide irányítom, had pislogjon.

HorgászTam

Horgászni voltam. Illetve korrektebb leszek, mondjuk inkább, hogy megpróbálkoztam a halfogás egyik, térségünkben egyre népszerűtlenebb és sokak által eredménytelenül űzött módjával. Nem, nem kifejezetten a műlegyes horgászatra gondolok. Egyszerűen csak magára a HORGÁSZATRA.

Vízparti történet III.

A napkelte most nem a vízparton érte, mivel a passzust csak kipihenten tudta folytatni, az előző napi folyamatos lengetés és koncentráció kimerítette némiképp. De most már tapasztaltabban fog a húzós vízbe gázolni, hisz ez a folyó tegnapig ismeretlen volt számára, csak fotókon és elbeszélésekben látta és hallott róla.

Újra ott állt a partján izgatottan és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ezt a csodálatos folyamot horgászhatja, s az megannyi szép hallal ismeri el a tiszteletet, amit iránta érez és mutat. Kicsit ugyan magasabb volt a víz az átlagosnál, azonban ez még senkit nem riasztott el egy ilyen szép napon, mikor a szeme előtt szállt fel a pára, s egyre többet engedett magából látni a táj, a folyó. A szemközti magas fák a hegyoldalon százféle színben pompáztak, az élénkzöldön keresztül a tűzvörös, őszt idéző meleg színekig. Egyes elsárgult levelek halkan hulltak alá, s érkeztek simán landolva a vízen, némi zavart keltve így a felszínen szedegető kisebb pisztrángok közt. Elvarázsolta ez a miliő és percekig csak ült a reggeli párától nedves magas fűben, várva hogy megérintse a halfogás vágya.

Lassacskán repdeső rovarokra lett figyelmes maga körül, de mindközül a vízen landoló kis kérészek izgatták igazán. Olívzöldek, sárgák, barnák. Mindből érkezett több száz, körülbelül fél órás időközönként, különféle méretekben. A halak láthatóan ezen rajzásokra vártak, s megélénkült a víz, ahogy az első kis hosszúfarkú elsuhant az ígéretesebb helyek fölött, majd méltóságteljesen a vízfelszínre ereszkedett. A kisebb kérészekre akadt sok jelentkező, de ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, a rajzás kis szünetet kívánt. Így a horgászok is, kik egész délelőtt éles szemmel figyelték a mozgásokat és ostorozó mozdulatokkal a vízfelszínt dobálták.

Ő is elfáradt, lehűtötte szorgos kezét a hűs folyamban, majd lepihent egy még szárazon maradt kis sziget csoport mellett. Egy partra vetett tuskóra telepedett, és figyelte a még talpon maradt társait, próbálta a meghatározóbb mozzanatokat megragadni, megörökíteni masinájával. Egyesek a rohanó folyóval harcoltak, mások csendes beszélgetésbe elegyedtek a másikkal, az eddigi tapasztalataikat megosztva, s várva a következő rajzást.

Lassan kipihentnek érezte magát, s úgy döntött, meghorgássza a sziget mellett húzódó langós medencét, melynek vége a főfolyás jobb oldali ágába csatlakozott. Itt látott reményt a halfogásra, azonban léptei lassan követték egymást, szemei fürgén kémlelték az előtte tovasodródó rovarokat. Az egyik vizet érő bokor ágai, mintegy kaput képezve fogadták magába az arra úszó nagyobb testű kérészt, majd mielőtt kiért volna túloldalán egy fehér száj emelkedett ki a vízből, s elnyelte a rovart. Mivel mindennek szemtanúja volt, rögtön maga felé terelt egy a vízre érkező szárnyast, s máris egy hasonló imitációért kutatott a dobozában. Jól felkészült, így meglepetés nem érhette. Meg is találta a megfelelőt, s bár némiképp nyűtt volt előkéje, ki kellett bírnia egy tiszta terepen folytatott „küzdelmet”. Beolajozta kicsit a legyet és már repült is a bokor alá húzó driftbe. Vigyázva, kis loopot hagyva csak zsinórjával, hiszen nádas húzódott néhány méterre a háta mögött, elválasztva a langót a gyors folyástól.

A légy tisztán ért vizet, s sodródott is a kiszemelt hely felé, amit egy szép sebes őrzött. Kiderült, hiszen a bokor alatt már várta következő áldozatát, azonban mikor ráfordult, elfelejthette kinyitni a száját, mert csak egy burvány mutatta, hogy érdeklődött. Az akasztás sajnos elmaradt, de ez a szituáció elég volt ahhoz, hogy a horgásznak torkában dobogjon a szíve. Nem mozdult egy tapodtat sem, megigazított a legyet és kis idő múlva szállt is vissza. Azonban ez a művelet sokszor megismétlődött, légyigazítás, szárítás, zsinórsimítás. A sokadik dobásra lett csak figyelmes, hogy a hal beállt egy növény torzsa mögé, s már nem a kis sodrásban vár, hanem az álló vízben, ami a napfénytől óvott bokrok ágaitól eddig rejtve maradt a horgász szeme elől. A következő dobást hosszabbra igazította, majd kicsit visszatartva, a torzsa mögé siklott a légy. A reakció nem maradt el, s a fehér száj újra kiemelkedett, elnyelve a legyet, ami akasztást követelt és meg is történt. Néhány bukfenc után a kristálytiszta vízben megcsillant előtte a hal hosszúkás teste, aztán a hálójába csusszant a gyönyörűséges sebes pisztráng, az eddigi legnagyobb, amit a folyó adott neki. Megcsodálta a halat, néhány másodpercig pihegtek mindketten, majd útjára engedte a pöttyös hátút és az szép lassan beleolvadt a mederbe.

Összeszedve hálóját úgy gondolta tovább áll és a még előtte elterülő szinte tükörsima vizet próbálja vallatni, mivel kisebb halak locsogtak az előző próbálkozása alatt is, ezzel is ingerelve, hogy álljon tovább és próbálkozzon másutt.

A sokadik ficánkoló kis halat csúsztatta a kezébe, ugyanis a háló szükségtelennek látszott. Egyszer, ahogy kitekintett a gyors folyásra a háta mögött, az egyik nádsor hagyta nyiladékon keresztül egy vízre érkező nagyobb testű kérészen akadt meg szeme, mely a következő méteren el is tűnt. Nem látta tisztán hova lett, ezért a kezében pihegő halat visszaengedve már fordult is a nádsor irányába, lassan felcsévélve a vízen futó zsinórt. Nem ment túl közel, de úgy helyezkedett, hogy lássa a sodorvonalat és az arra úszó következő rovart.

Ahogy megjelent a távolban egy vízre pottyanó kérész, végig kísérte az útját, s ahogy az elérte a húzó és a lassuló víz találkozását, egy hatalmas vöröses test emelkedett előtte és szedte le a barnás rovart, majd a következőt egy másik hal, mely hasonlóan termetes volt.

A szava is elállt. Hasonló hallal még nem volt dolga, ezért kapkodva kezdte lefejteni zsinórját az orsóról, majd egyre többet engedve neki a levegőben a látott halak irányába repítette az előző halak rongyolta előkéjét, rajta a hasonlóan tépázott léggyel. A második úsztatásra fel is jött érte az a csodás hal, s hitetlenkedve emelt bele a látott kapásba. Igazából a bevágásra sort sem kellett nagyon kerítenie, hiszen a hal azzal a lendülettel, amivel lehúzta a legyet valószínűleg meg is akasztotta magát, hiszen a termete ezt lehetővé tette.

Idegei pattanásig feszültek, s imádkozott, hogy előkéje ne ezt tegye, hiszen az utóbbi halak tépázta nylon nem volt vastagabb 0,12mm-nél. Szidta magát már-már hangosan, körül is nézett, hogy nem hallja e valaki, de oly mindegy volt, hiszen most élete halával küzdött valószínűleg. A bestia föl s alá úszott a gyors folyásban, mintha rá nem lettek volna érvényesek a fizika törvényei.

Már vagy öt perce kínozta a horgászt, mikor a hal arra szánta magát, hogy fáradságában inkább a folyónak lefele vegye az irányt, s ekkor, mivel nem tudta követni a halat, kiengedte a féket és lassan zsinórt adagolt a hihetetlen erejű uszonyosnak, hátha meggondolja magát, hiszen nem tudta követni a folyón sem a nádszél, sem pedig a mély, rohanó víz miatt. A hal mikor már az alátétzsinórig húzta le orsójáról a madzagot, egy utolsó rohamot intézve, fejét megrázva, abban a pillanatban elpattintotta a vékony, elmacskásodott előkét, majd szájában a fémmel ott hagyta a remegő lábú horgászt.

A csalódottság, amit abban a pillanatban érzett, végig kísérte a következő hónapokban is és átkozta magát. Viszont ez tovább ösztönözte, hogy legközelebb is tiszteletét tegye ezen a csodálatos vízen és megmérettessenek. Próbára tették és úgy látta, még nem készült fel egy akkora élményre, amit az a robosztus élőlény adhatott volna neki. De így újra van miért gyakorolnia, megkötni újabb és újabb műlegyeket és még inkább megbecsülnie azt, amije van. Tisztelnie a természetet.

Földi

Gondolatok

(Talán e sorokat nem csupán horgászok olvassák majd)

Emlékszem bizonyos pillanatokra, amik folyamatosan hatással voltak rám és meghatározták a horgászathoz kötődő viszonyom. Ezek gyerekkorom óta kísérnek és a legszebb emlékeim közt tartom őket számon.

Amióta az eszemet tudom, a vízpart megnyugtat és izgatottá is tesz egyben. Izgatottság kerít hatalmába, hisz nem ismerjük a víz alatti világ nagy részét. Valamint ahogy egy horgászt általában, engem is foglalkoztat minden egyes víz élővilága, amivel találkozom, és a sort a halak vezetik természetesen. Talán a férfiakat jobban a hatalmába keríti a vadászösztön, a cserkelés és a vad elejtésének szépsége. Évmilliók tapasztalatai vannak a vérünkbe kódolva és ez nem is vész ki könnyen.

Mindazon által nem csupán a hal az, ami iránt érdeklődhetünk a vízparton. Rengeteg számunkra furcsa és szokatlan dolog szaladgál a víz közelében, amik igazából nem is állnak olyan messze tőlünk. Csak elszoktunk ezektől és egy kis odafigyeléssel ezeket az értékeket újra észrevehetjük, s ezek által gazdagodhat tudásunk és a természet iránti tiszteletünk is nőhet. Hiszen mi is a részei vagyunk. Sokan felejtik ezt el napjainkban.

A víz megnyugtat. Szerintem ezt bizonygatni sem nagyon kell. Már magzati kortól kezdve része az életünknek.

Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy időzzön el kicsit a vízparton és nyissa ki szemét, fülét és figyeljen! Mindennek köze van a vízhez, s partján megfigyelhetünk szinte minden fajta életformát.

Jómagam, bár gyerekkorom óta horgászom és a víz szorosan része az életemnek édesapámnak köszönhetően, csak a közelmúltban kezdtem szorosabban megismerkedni a vízparti élővilággal. Elkezdtem műlegyezni, amit addig előtte el sem tudtam volna képzelni magamról. Ennek oka valószínűleg az is lehetett, hogy úgy gondoltam a hazai vizek ehhez a módszerhez alkalmatlanok. Másodsorban pedig, míg eddig a pergetés és a finomszerelékes horgászat volt a preferencia, nemigen szerettem volna feladni ezen módszereket és anyagilag sem tűnt jó ötletnek az eszközök lecserélése.

De ki lehetett hozni olcsóból, ezért egy sokak által ismert film megtekintése után úgy határoztam ki kell próbálnom. Hisz ez az eddigieknél még közelebb hozhatja számomra a természetet. Nem tévedtem nagyot.

Az érzés, ahogy az ember a forró nyári napsütésben eltelt öltözködésre fordított percek után belép a megnyugvást hozó hűs folyamba már önmagában csodálatos érzés. Hát még a tudat, hogy míg eddig a horgászat a partról, esetleg csónakból történő dobálgatást jelentette, ezzel egy idegen közegnek állítván be a vizet, ott állni a tiszta vízben és a teljesen friss levegőt lélegezve egy soha át nem élt élményt ad, melytől, azóta is visszavágyom. Látni az elrebbenő kishalakat léptünk nyomán, a tovasodródó kavicsokat és megannyi élőlényt a friss vízben akkor és ott döbbentett rá engem is, hogy a poros lakásból, a zajos emberekkel zsúfolt közegből mennyire jó kimozdulni és valami újat tenni, valami szokatlant. Megismertem egy teljesen új közeget, amiről tudomást sem vesz az ember, és ezzel együtt nem tudja, hogy mit érdemes védelmezni, s mi az, ami megmaradhat értékeinkből utódainknak. Mert ez egy igazi érték.

Csak meséket hallottam a régi öregektől a látott vagy fogott óriási halakról, a burjánzó, vad természetről, s azokról az élményekről, melyek mind elhangzanak, ha találkoznak ezek az emberek. Csodálattal hallgattam ezeket a történeteket, hiszen napjainkban hasonlót már csak külföldi vizeken vagy eldugott, kevesek által ismert kis helyeken láthatunk csupán, ahova nem ért el az emberi kapzsiság és figyelmetlenség. Itthon kevés ilyennel találkozhatunk sajnos. Ezek okáról éjjeleken át lehetne vitatkozni, de megoldást kevés szervezet hozott eddig.

Decembert írunk, ennek ellenére szakadatlanul szakad. Az eső. Évek óta keseríti életünket ez a furcsa, szokatlan időjárás. De most itt a csuka horgászatának szezonja, és sokakhoz hasonlóan itthon vagyok kénytelen gubbasztani, és azon törni a fejem, hogy fogom túlélni ezt a karácsonyi lakomáktól zsúfolt időszakot. Legyeket kötök, de már azt is haszontalannak érzem, hisz nem tudom őket tesztelni, de még a vízhez jutás is korlátozott és nagyon körülhatárolt dolog. Sajnos mostanában csak elmélet.

Ez az információ gyűjtés ideje és különböző tervek szövögetésének ideje, mikor, hogyan, és mekkora halakat fogok majd, ha…! Azokra a túrákra gondolok amiket, az elmúlt közel két évben sikerült megejtenem, néhányszor jó társaságban, csodás helyeket látogatva meg, melyek még csodásabb halakat és új tapasztalatokat adtak. Bár az utóbbi év nem volt túl kegyes hozzánk horgászokhoz, a halakhoz annál inkább. Ugyanis ívás tekintetében úgy gondolom jól jártak. A magas vízállások és a folyamatos esőzések kedveztek az uszonyosok szaporodásának és sok új kis harcossal találkozhatunk az elkövetkezendő években, természetes vizeinkben. Na persze csak akkor, ha a törvénytelen és elvadult hallopásnak gátat tudunk szabni.

Reménykedjünk, hogy lesz lehetőségük felnőni, s elődeikhez képest újabb ikrákat rakni, amit Mi majd megóvhatunk saját és utódaink számára. És akkor a vízpart többi lakójáról még szót sem ejtettünk… 

Földi

Cím nélkül

 Tegnap délután nagy reményekkel indultunk neki öcsémmel az eddig szép halakat adó kis kanálisunk felé. Gondoltam elviszem az öcsköst egy tuti helyre és annak ellenére, hogy nem sokat tartja kezében a pecabotot most majd csukázhat egy jót.

 Ahogy gurulunk a hely felé, szembejövő rozzant kocsi illedelmesen lehúzódik és int. Lehúzódunk a híd előtt, bámészkodó kisgyerekek és nagymamájuk a hídról szemlélik a vizet. Mikor kiszállunk és megnézzük a csatornát látjuk, hogy 30centivel lentebb van a vízszint, na de kit érdekel legalább kevesebb a búvóhely és könnyebben észreveszik a műcsalit a csukeszok. Mikor meglátták, hogy vesszük elő a botokat, a néni megjegyzi, hogy most ment el az elébb két ember, akik temérdek mennyiségű, hatalmas halat vittek haza "ZSÁKBAN"!!! Fél percig csak álltam és forrt bennem a vér... kérdésemre, hogy mégis mivel fogták a halakat a válasz természetesen a háló volt és két takarmányos zsáknyi halat sikerült ellopniuk abból a kis csatornából, mivel a halak ahogy én is gondoltam most kevesebb helyre bújhattak el és menekülési lehetőségeik is szinte a nullát ütötték.

  Az egész szakaszt és csak azt a szakaszt, ahol halat lehetett eddig fogni, most a csend és üresség uralja. Halmozgást még csak véletlenül sem látni, pedig a szebbnél szebb helyek váltogatják egymást és hihetetlen érzés, hogy nincs hal egyik gödörben, visszaforgóban, növény mögött sem. 

 Ez Magyarország uraim...

F.

Remete

                                 

Elméláztam mostanában többször is, hogy mivégre vagyunk mi emberek a világon. Semmi értelmesre nem akadtam gondolataimban, amik leginkább a különböző vizsgaidőpontok közt ingáztak.

Sok fontos dolog akad egy ember életében, amit ha van egy kis akaratereje és a sors is közre játszik számára, sikerül elérnie, megvédenie, vágyait megvalósítania. Ebben a rohanó és innovációkkal "teljes" világunkban mind a mellet, hogy anyagi javaink által megfelelő életteret próbálunk teremteni saját és környezetünk számára, sokszor elfelejtjük, hogy nem vagyunk egyedül ezen a kib*szott bolygón, és saját érdekeinken túl, más miliőknek is teret kéne adnunk, biztosítva nekik a megfelelő életkötülményeket. És ebben a legnagyobb hibát bizony ott ejtjük, hogy minden hatással van mindenre. Sajnos az ember természetéből fakadóan, és mind e mellet nagyon sajnálatos módon saját érdekein túl, nehezen emelkedik felül, s nézi mások boldogulását, segíti azt.

A természettel való bánásmód sajnálatos módon pont egy ilyen tényező. Megannyi dokumentáció készült már különböző formákban a természettel való negatív bánásmódra felhíívva a figyelmet, amit MI, emberek tanúsítunk felé, s mégsem ismerjük fel ezen hozzá állásunk negatív hatásait. Fiatal, leginkább horgászként definiálva önmagamat, azt is már hivatásomnak kell, hogy tartsam, hogy gyerekeimet, egy teljesen más, az átlagostól eltérő módon kell, hogy elindtsam az életben. Mert megannyi sz*rt kell, hogy átéljen az ember, ami arra ösztökélheti, hogy változtason valamit az életvitelén. Sajnos pont ez a helyzet napjainkban, legalábbis, amit én látok. És ha valaki kinyitja a szemét, és nem csak néz, hanem lát is, akkor valószínüleg hasonló látvány tárulhat majd elé. Tönkre vágjuk a környezetünket és még csak tudomást sem vagyunk hajlandók venni minderről. Természetesen van jogom kritizálni mindenkit, hiszen a mindenkibe jómagam is bele tertozik, s még sincs, hiszen általánosthatni nem lehet. Sok minden formálja az embert. Sok minden előtt állok. És állunk még. Sajnos egy ember mindezek változtatására kevés. De a generációk olyan irányba fejlődnek, amilyen irányba tereljük őket. Ezt gondolom én.

Bocsássa meg mind, aki olvassa, de elcseszett egy faj vagyunk mi emberek, és sajnos jelen helyzetben és ezen mentalitással élve nem sokáig marad fenn világunk ezen a "zöld" bolygón, ha így folytatjuk. Ezek a gondolatok csupán, de remélhetőleg minden a természetet és környezetünket kedvelő ember gondolatai lehetnének, akiknek tetteit a józan ész diktálja és önti formába, ha teheti.

A gondolatok egy szimpla hétköznap ihlette, ici picit szmog szagú város és társadalom kép hatására fordultak ki torkomból, tulajdonképp elekrotnikai papírra hányva.. törölje fel, akinek van hozzá gusztusa.

Földi

Vízparti történet II.

A locsogást, melyet hall, a bal part felől, egy nagyobb, vízbe dőlt fa ágai mögül közvetíti a víz. Egy jó darabig csak áll mozdulatlanul. Szándékai egyelőre tiszták, s a hang forrására kíváncsi csak. Lassan közelebb lopózva néhány uszonyt vesz észre a vízbe hajló füvek zöldje közt, majd konstatálja magában, hogy ezek bizony már nagyobb pikkelyesek az eddig látottaknál.

Meghűl a vér a pillanat varázsában, egy úttal tudatja vele keze, hogy itt már a vadász ösztön vezérel. Ki is akasztja a már megtépázott bogarat, s halkan zsinórt ereszt a lendítéshez. Mindezt olyan lassan éli át, hogy úgy érzi, sosem jut a fű közelébe a kis poli, amit eddig „csupán” néhány arasznyinál valamivel nagyobb hal ízlelhetett csak. De sikerül még zavartalanul tartani az ottani pocsolást, s hamar melléjük érkezik a kis álcázott fém. Első próbálkozása nem keltette túl nagy érdeklődést, de mihelyt a második csattanás a part közeli vizet éri egy barna száj tűnik fel a csíkot húzó kis rovar mögött, s a burvány tudatja, itt az idő megemelni a botot!

Mind a hal, mind pedig a horgász meglepődik. Talán a mértéket illetően lehet eltérés, azonban és szerencsére az uszonyos a nyílt víz felé veszi az irányt, s védekezésével nem zavarja már a remélhetőleg ott tartózkodó többi halat. Mivel akadót nem talált, hamar kézbe siklik a nyálkás test, melyet gyönyörű, sértetlen pikkelyek és vöröslő uszonyok díszítenek. Sokan említik a fejest „pisztráng pótlónak”. Lebecsülve ezzel ezt a nagyszerű fajt, mely nagyobb számban képviselteti magát a magyar vizekben, mint a hasonlóan gyönyörű, mégis sokkal ritkább sebes és rokonai.

Gyönyörködik az oxigénért kapkodó, kopoltyúfedeleit ritmikusan mozgató élőlényben, ami hatalmas élményben részesíti, mind ahányszor összeakadnak útjaik. A halfogás élményét csak egy valami múlhatja felül. Ez természetesen a szabadságának visszaadása. Látva az egészségtől duzzadó halat tovaúszni, elmélázik, vajon újra találkoznak egyszer? S lesz majd alkalma utódainak is világot adni? Mindez a sok gondolat felerősíti benne a hitet, hogy egyszer valóban megnő majd a számuk ebben a gyönyörű folyóban. Ha csak nem lesz valaki, aki az ekkora halban is már a megélhetést látja. Szomorú, de sajnos ez már így van, egyre gyakrabban.

Miután összeszedte a vízen futó maradék zsinórt, újra megpróbálja az előző helyre juttatni a csalit, hátha találkozik a horog egy újabb zsákmánnyal.

A bogár most sajnos túl „szárnyalja” a kiszemelt célt, egy hirtelen alá suhanó erősebb szellő segítségével, s az a partot szegélyező füvön landol. Nem sieti el a korrekciót, ugyanis a nap delelőn áll, s ideje korán sikerül a sapkájában lévő nedvességnek elillannia. Csupán a homlokáról, szemébe csordogáló verejtékcseppek élik túl a forróságot, így bosszantva a horgászt koncentrálásában. Párás a sapka alatt már a szemüveg, mely segítette a víz alatt úszó testek felismerésében. Lehajol, s fejét a hűsen iramló vízbe fordítja, ami nagy megkönnyebbülést jelent most számára. Némileg a kéznek is sikerül a koncentrált dobások folytán elzsibbadnia, ezért ugyan csak lehűti azokat is, majd újra dob.

Illetve csak dobna, mivel még a parton hever a kis poli, arra várva, mikor ér újra vizet. Egy laza pöccintés kell csak neki és már úszik is a tiszta vízen. Annyira sikerül még ott, a part mentén tartania, hogy nagy meglepetésére egy újabb hát jelenik meg kiiramodva a vízből, s ráveti magát a fekete csodabogárra, mely nagy lendületet kapva a víz alatt meglódul. Az akasztás követő néhány percben még csak meg sem pillanthatta a támadót, mely majdhogynem kitépte kezéből a vékony pálcát. Néha mintha sejlene egy ezüstös test a víz alól, de teljes alakjában csak ez után mutatja magát egy kilós forma, hatalmas szájjal megáldott izmos hal, amit nem tűnik egyszerűnek megragadni, hisz tarkóját átfogni nehéz. A hal többször tudtára adja annak az érthetetlen élőlénynek, aki valamilyen okból a szabadságát kívánja elvenni, hogy ő bizony nem adja magát könnyen és farkával a vízből többször kicsap. 

Azonban, mi történne, ha tudná, hogy elejtője, az a rejtélyes személy kinek két hosszú testrésze irányítja azt az átkot, mivel nem ereszti őt, tulajdonképpen csak a szórakozásra vágyik, s nem az életére? Ha ezzel a halak tisztában lennének, talán tudomást sem vennének ezekről a fura szerzetekről, akik a vízben állva próbálják becserkészni őket. De akkor elveszne az élvezet és az adrenalin, ami ilyenkor felgyorsítja szívverésünket. Ez élteti az embert. Így születtünk.

Természetesen, a nem mindennapi pillanat megörökítése után, ez a szerzet is tovább úszhat és kipihenheti a fáradalmakat, amit valószínűleg a horgász jobban élvezett, mint az életéért küzdő pikkelyes.

Szerencsére még akad itt belőlük szép számmal és reménykedünk, hogy ez így is maradjon! Reménykedünk, de tennünk is kell érte! Nyugtázza napját a szerencsés, aki új erőre kapva, hamarosan az állomás irányába veszi az irányt, de utoljára még vet egy hosszú pillantást a folyóra, mely újra megajándékozta őt. Kegyes volt hozzá. Mert tiszteli a természetet.

Vízparti történet I.

Hűvös nyári hajnal, az ébredés nehézkes, de megéri iparkodni. Gyors előkészületek, mivel az előző napi pakolás megkönnyítette a dolgát. Mosakodás, és az elemózsia elkészítése hip hop meg van, nyúl is a bot és a táska felé. Irány az állomás, hisz már csak őt várja a 4:20as vonat!

Na meg még azt a néhány korán kelő munkást, akik az állomás előtti szofiánereket látogatják, némi lélekmelegítőt remélve. Hűvös van valóban. Esőtől nedves az aszfalt, s úgy ontja a párát, mintha füstölne. Elmereng, hogy vajon a folyó is hasonlóképp eregeti magából a szürkének ható nedvességet az egyre melegedő környezetbe? Hogy az magáévá tegye, s idővel újra vissza jutassa azt, ha szomjazik tőle.

A halak minden esetre biztos szedegetni fogják érkezésekor a megannyi alacsonyan röpülő óvatlan ízeltlábút. Vagy azokat az apró szárnyasokat, amik a növényeken rekedt hajnali nedvességtől a vízbe pottyantak és riadtan kapálózva vonzzák magukhoz a számukra véget jelentő, vízből kibukkanó szájakat.

Erre várt! Már jó ideje kémlelte az eget és figyelte az időjárás jelentést, alkalmat keresve egy mielőbbi horgászatra azon a bizonyos vízen, ahová már egyszer eljutott, és az elvarázsolta örökre. Most eljött ez az alkalom és már a zötyögő vonat kocsin ülve várta az érkezést. Még utoljára átvizsgálja a felszerelést, s megbizonyosodik róla, hogy minden műbogár és légy a dobozban van. Izgatott, hiszen felfrissült a természet, tudja jól. A kedvenc uszonyosai most még jobban vonzzák, mint a mágnes. Lassan telnek a percek. Számolja a megállókat. A vonat átlépi a megye határt és már csak 3-4 megálló van hátra, na meg A tekintélyes gyalogút eltiprása. Első találkozásukkor megszenvedett vele, de megérte! Belegondolni is fárasztó, de mivel nincs még olyan meleg, hamar elfogy az aszfalt a talpa alatt. Persze, hiszen tudja mi vár rá a fák mögött. Vagy mégsem tudja? Bármilyen meglepetés érheti a horgászt a vízen, hiszen annyira gyarlók vagyunk. Mindent mi sem irányíthatunk.

A mozdony hangos kürttel jelzi az érkezést. Már toporog, várva az ajtó nyitását, s amint lassít a vonat az ajtó nyitva és ugrik is le, ahogy megállt. Egy táska és kezében a bot, ami hozzá segítette az első legyes élményeihez a nyár elején. Annyi kellett csak. Az első búrvány a légy alatt és be is oltotta ez a szenvedéllyé fajult módszer, s a halak űzése. Egy életen át elkíséri. Ezt már akkor tudta, pedig csak akkor ismerkedett a passzióval. Lassan hivatássá fajul és ezt egyre inkább élvezi. Főleg most, hogy elhalad a gyár mellett. Monoton, kreativitást nem tűrő tevékenységek sora. Látja a munkásokat, és elmosolyodik, hiszen ő velük szemben halad. A folyóhoz, ami sokáig csak egy folyó volt a sok közül. De kegyes volt hozzá, s társak lettek. Talán egy életre, ki tudja. Nem hiszi el, hogy akik minden reggel elmennek e víz mellett, nem éreznek késztetést, hogy leüljenek a partjára és figyeljenek. Annyi a csoda a környezetében, hogy betelni sem lehet vele. Bár lehet, hogy neveltetés kérdése, mégis bele kódolták az evilágiakba a természet iránti szeretetet. Csak út közben valahol elvész, eltéved, elcsábítja valami és helyébe lép más. A modern kori vívmányaink tengernyi számából egy, ami a fiatalságot egyre inkább megerőszakolja.

De most már megérkezett és hallja a vízcsobogást! Nem is tesz mást, mint leül a partjára és figyeli, hallgatja a vizet. Néha egy-egy csobbanásra moccintja a fejét és figyel, vajon mi után nyúlt a nagyfejű? Ahogy nyújtózik a nap a fák mögött egyre magasabbra, a halak is vele mozognak, s próbálnak a melegedő partoldal felé eljutni. Néha megpillantható a magasabb partról egy két sötétebb test, aztán tovaúszik. Őket már nehezebb lesz becsapni. De próba szerencse, gondolja, és már illeszti is a bottagokat egymáshoz, fűzi a vékonyodót és köti a darazsat 16osra. Jobbnak látja ezt a méretet, hiszen a múltkor megtépte egy fejes. Most nagyobb babérokra vágyik, ezért nem is a sekélyesben keresi a látott halakat. 

A mélyebb partoldalt kezdi vallatni 2 vadmálna bokor árnyékában, ahol kicsit lassul a folyam és megengedi lakóinak, hogy megpihenjenek oltalmában. Jó táplálékszerző hely ez mindemellett. Ezt az ott beállt halak is tudják, azért is vannak ott. Mert ott vannak, mint kiderül. A második dobásra hangos burvány mellett tűnik el a polifoam anyag formázta test és reflexszerű emelés a válasz. Néhány másodperc is eltelik, míg megszabadítja az akadályoktól a halat, és már a gyorsabb víz felé tendál, de mint kiderül csak egy utolsó kirohanásig telt erejéből. Az 5ös pálca megtorpantotta túlbuzgó energiáját, amit olyan ügyesen vezetett izmos testébe és közvetítette a tiszta, átlátszó vízben. Már a kezében piheg és talán megnyugodtak mind ketten. A hal érzi, hogy nem tehet már semmit, a horgász pedig, tudja. Nem lesz semmi bántódása. Vissza kell engednie, hisz ezt diktálja a józanész.

Hiszen ha mi nem teszünk a további szaporulat érdekében, akkor sajnos elvész a sok értékünk, amivel csak itt, ebben a környezetben találkozhat a jóérzésű ember. Jól ismeretes, a rabsickodás, a törvénnyel szembe szegülő halgyilkolás bár napjainkban túl életszerűnek tűnik, ennek nem kellene így lennie.

Többször megfigyelte már, ahogy a folyón keresztbe kifeszített horgok és hálók, mintegy elvágják a folyó vénáját, aminek életben maradásához szükséges mind a benne létező anyag, így a halak populációja is. Aminek, hogy ha megváltoztatjuk összetételét, az kiesik egyensúlyából és már is éheznek tovább a mészárosok. De ezt azok még sem látják be. Élni a mának. Vagy túlélni a mát? Talán okosabban is lehetne csinálni, de annyira gyerekek vagyunk még.

A következő két hasonszőrű uszonyos mihamarabbi tovaúszása ráébreszti horgászunkat, hogy saját szervezete is kívánja az energiát, így pihenésre kényszeríti. Észre sem vette és elment 3óra. A közben felforrósodott levegő és a 30celsius közeli hőmérséklet lekényszerítette róla a védelmet biztosító mellest, és már csak úgy félmeztelen lenget, gyakorta vizezve a fejét. Gyakori veszély ilyentájt a gutaütés, így vigyáz, nehogy idő előtt befejezni kényszerüljön a passziót.

Befejezve az evést és némi folyadék bevitelt, tovább állásra kényszerül, mivel a természet hangjait egy Ember zavarja meg többedmagával. A folyón lefelé veszi az irányt, s egy sekélyebb részen locsogásra lesz figyelmes…

Gondolatok

Lassan itt a jó idő. Talán inkább már itt is van, még ha az előrejelzések nem is ezt mutatják, a természet minden áron ki akar törni a szürke és hideg, hó lepte táj fogságából.

Az ablak üvegén keresztül bizony már melegen tűz be a napsugár, a szélcsengő tudatja velem, hogy bizony nincs még nyári meleg. De hát miért is lenne így március elején. Várhatóak még azok a bizonyos márciusi fagyok, de nekem már elegem van a télből. Lassan megtellik a különféle ízeltlábuakat imitáló legyeket rejtő kis dobozom és azt kívánom bár csak kint lennék már a folyóparton. Sajnos ezt még odáznom kell az idő közben fellépő "lumbális" fájdalmaim miatt, de igyekszem mihamarabb, a legnagyobb hittel kikúrálni magam ebből a nyavajából.

Eszembe jutnak viszont fetrengésem közepette azok a kalandok, amiket elsőként egyedül, minden információ hiányában éltem meg. A nyári forróságban tett vonat és gyalog utak egyaránt próbára tettek, de mindahányszor kárpótolt az élmény, amit a folyón tölthettem.

Ekkora vízzel, mint a Hernád akkor még nem találkoztam legyes szemmel nézve, s bizony próbára tett rendesen. Különösebb tapasztalat hiányában, magamtól kellett rájönnöm a siker kulcsát jelentő fortélyokra, amik jutalmát egy-egy kisebb nagyobb hal jelentette. Ezeket a halakat általában megannyi, homlokomról lecsorduló izzadság csepp kísérte, s néha a könnyem is kicsordult, mire megfelelően vízre tehettem a legyet egy apró bokroktól övezett kis nyílásba.

De megérte! Magam jöttem rá a halak szokásaira és tartózkodási helyeiket sokszor véletlenszerűen fedezhettem fel, s a korábban látott filmekből okulva táplálékaikat is sikerült felderítenem. "Hiszen ami repül, az a nyerő!" alapon szerencsémre mindig lapult a dobozban néhány hasonló darab. Bár sokszor nem ez jelentette a sikert. A lényeg úgy gondolom a légy megfelelő felkínálása. Ha a parthoz túl közel vagy túl távol sikerült vízre tenni a csalit, rá sem hederítettek, hiába tudtam, hogy ott lapulnak a halak. Néhány centi vagy akár a zsinór vastagsága is sors döntő szereppel bírt. Nagyon jól összefoglalja ezeket a tudnivalókat az első magyar Legyezőhorgászat-könyv is, bár ez nem a reklám helye, megéri mindenkinek a tulajdonában tudnia, s forgatnia azt.

Úgy gondolom, hogy bár lehetőség nyílik ma már hazánkban is tanfolyamokon való részvételben, meg van a maga varázsa és okító jellege az autodidakta tapasztalat-elsajátításnak a legyezésben is. Nyílván az alapoktól túlmenően már jobb egy profitól tanulni a különböző dobástechnikákat, ám a kezdetekben önmagunknak kell rájönnünk ezen típusú horgászat szépségére. Bizonyára sokan gondolják, hogy ez a módszer nehezen elsajátítható, de a magam példáján is elmondhatom, hogy némi gyakorlással könnyen tanulható, és közelebb hozza számunkra a természetet.

Továbbá csak előnye származhat ezen technikát művelők népesedése a horgásztársadalom számára, már csak a környezetünk és halaink számának megőrzése végett is.

Földi

Monotónia

Már lassan három hónapja nem jutottam horgászbottal a kezemben vízhez. Pontosítva: nem horgásztam. Szerintem már kiült az arcomra a vágy, vegyülve egy adag idegbetegséggel. Fel s alá mászkálok a lakásban és próbálom rendezgetni azt a rengeteg dolgot, úgy mond "cuccot" amik körbe vesznek, de csak nem azok vannak jó helyen.

Ami nincs jó helyen az én vagyok. Kell, hogy lássam a rohanó vizet. Kell, hogy leüljek a vízparton és a halk szedéseket figyeljem, ahogy a halak mohón, a vízbe pottyant rovarokra vetik magukat a bokrok, vízre hajló fűszálak alatt. Elegem van a télből.

Először szép, mert az újdonság erejével hat a fehér hó lepte táj, s a befagyott vízszéleket verdeső folyóvíz, a fagyos szél. Mindezek valahogy meghittséget sugároznak. Be kell ülni ilyenkor a melegbe, forralt bort iszogatni és kötögetni meg ilyenek. De hangsúlyozom ez körülbelül egy-két hétig tart. Aztán fura dolgokat kezdek csinálni, amiket egyébként nem tennék. Ez utal az elmeháborodottságra.

Tisztogatom a botokat, zsinórokat tekerek újra, minél szimmetrikusabban az orsók dobjára.. stb. Jöhetne már az az enyhülés. Nem mintha olyan hideg lett volna eddig a szárazon, de a jeges vízben állva nem könnyű dobni. Legutóbb is befagytak a zsinórjaim és becsípődött a derekam, amit egy sorstársammal együtt szenvedve sokkal könnyebb elviselni. :)

Az iskola is kezd unalmassá válni pedig még csak most kezdődött a félév. Csak hétvégenként, ha kijuthatnék már a vízpartra. Sokkal könnyebben elviselhetőbbek lennének a hétköznapok. De lassan eljön ez az idő is. Tervezgetjük az újabb túrákat, amik úgy egy naposak mint hetesek is lehetnek. De szerencsére egyre többeket ismerünk meg, akik valamilyen szinten érdeklődnek a horgászat vagy a természet után, s talán legközelebb együtt tölthetünk el egy halakban gazdag napot! ;)