2010. március 24., szerda

Vízparti történet II.

A locsogást, melyet hall, a bal part felől, egy nagyobb, vízbe dőlt fa ágai mögül közvetíti a víz. Egy jó darabig csak áll mozdulatlanul. Szándékai egyelőre tiszták, s a hang forrására kíváncsi csak. Lassan közelebb lopózva néhány uszonyt vesz észre a vízbe hajló füvek zöldje közt, majd konstatálja magában, hogy ezek bizony már nagyobb pikkelyesek az eddig látottaknál.

Meghűl a vér a pillanat varázsában, egy úttal tudatja vele keze, hogy itt már a vadász ösztön vezérel. Ki is akasztja a már megtépázott bogarat, s halkan zsinórt ereszt a lendítéshez. Mindezt olyan lassan éli át, hogy úgy érzi, sosem jut a fű közelébe a kis poli, amit eddig „csupán” néhány arasznyinál valamivel nagyobb hal ízlelhetett csak. De sikerül még zavartalanul tartani az ottani pocsolást, s hamar melléjük érkezik a kis álcázott fém. Első próbálkozása nem keltette túl nagy érdeklődést, de mihelyt a második csattanás a part közeli vizet éri egy barna száj tűnik fel a csíkot húzó kis rovar mögött, s a burvány tudatja, itt az idő megemelni a botot!
Mind a hal, mind pedig a horgász meglepődik. Talán a mértéket illetően lehet eltérés, azonban és szerencsére az uszonyos a nyílt víz felé veszi az irányt, s védekezésével nem zavarja már a remélhetőleg ott tartózkodó többi halat. Mivel akadót nem talált, hamar kézbe siklik a nyálkás test, melyet gyönyörű, sértetlen pikkelyek és vöröslő uszonyok díszítenek. Sokan említik a fejest „pisztráng pótlónak”. Lebecsülve ezzel ezt a nagyszerű fajt, mely nagyobb számban képviselteti magát a magyar vizekben, mint a hasonlóan gyönyörű, mégis sokkal ritkább sebes és rokonai.



Gyönyörködik az oxigénért kapkodó, kopoltyúfedeleit ritmikusan mozgató élőlényben, ami hatalmas élményben részesíti, mind ahányszor összeakadnak útjaik. A halfogás élményét csak egy valami múlhatja felül. Ez természetesen a szabadságának visszaadása. Látva az egészségtől duzzadó halat tovaúszni, elmélázik, vajon újra találkoznak egyszer? S lesz majd alkalma utódainak is világot adni? Mindez a sok gondolat felerősíti benne a hitet, hogy egyszer valóban megnő majd a számuk ebben a gyönyörű folyóban. Ha csak nem lesz valaki, aki az ekkora halban is már a megélhetést látja. Szomorú, de sajnos ez már így van, egyre gyakrabban.
Miután összeszedte a vízen futó maradék zsinórt, újra megpróbálja az előző helyre juttatni a csalit, hátha találkozik a horog egy újabb zsákmánnyal.

A bogár most sajnos túl „szárnyalja” a kiszemelt célt, egy hirtelen alá suhanó erősebb szellő segítségével, s az a partot szegélyező füvön landol. Nem sieti el a korrekciót, ugyanis a nap delelőn áll, s ideje korán sikerül a sapkájában lévő nedvességnek elillannia. Csupán a homlokáról, szemébe csordogáló verejtékcseppek élik túl a forróságot, így bosszantva a horgászt koncentrálásában. Párás a sapka alatt már a szemüveg, mely segítette a víz alatt úszó testek felismerésében. Lehajol, s fejét a hűsen iramló vízbe fordítja, ami nagy megkönnyebbülést jelent most számára. Némileg a kéznek is sikerül a koncentrált dobások folytán elzsibbadnia, ezért ugyan csak lehűti azokat is, majd újra dob.

Illetve csak dobna, mivel még a parton hever a kis poli, arra várva, mikor ér újra vizet. Egy laza pöccintés kell csak neki és már úszik is a tiszta vízen. Annyira sikerül még ott, a part mentén tartania, hogy nagy meglepetésére egy újabb hát jelenik meg kiiramodva a vízből, s ráveti magát a fekete csodabogárra, mely nagy lendületet kapva a víz alatt meglódul. Az akasztás követő néhány percben még csak meg sem pillanthatta a támadót, mely majdhogynem kitépte kezéből a vékony pálcát. Néha mintha sejlene egy ezüstös test a víz alól, de teljes alakjában csak ez után mutatja magát egy kilós forma, hatalmas szájjal megáldott izmos hal, amit nem tűnik egyszerűnek megragadni, hisz tarkóját átfogni nehéz. A hal többször tudtára adja annak az érthetetlen élőlénynek, aki valamilyen okból a szabadságát kívánja elvenni, hogy ő bizony nem adja magát könnyen és farkával a vízből többször kicsap. 


Azonban, mi történne, ha tudná, hogy elejtője, az a rejtélyes személy kinek két hosszú testrésze irányítja azt az átkot, mivel nem ereszti őt, tulajdonképpen csak a szórakozásra vágyik, s nem az életére? Ha ezzel a halak tisztában lennének, talán tudomást sem vennének ezekről a fura szerzetekről, akik a vízben állva próbálják becserkészni őket. De akkor elveszne az élvezet és az adrenalin, ami ilyenkor felgyorsítja szívverésünket. Ez élteti az embert. Így születtünk.

Természetesen, a nem mindennapi pillanat megörökítése után, ez a szerzet is tovább úszhat és kipihenheti a fáradalmakat, amit valószínűleg a horgász jobban élvezett, mint az életéért küzdő pikkelyes.

Szerencsére még akad itt belőlük szép számmal és reménykedünk, hogy ez így is maradjon! Reménykedünk, de tennünk is kell érte! Nyugtázza napját a szerencsés, aki új erőre kapva, hamarosan az állomás irányába veszi az irányt, de utoljára még vet egy hosszú pillantást a folyóra, mely újra megajándékozta őt. Kegyes volt hozzá. Mert tiszteli a természetet.

4 megjegyzés:

  1. Hal-i!
    Egyszerűen "csak" GRAT! :)

    VálaszTörlés
  2. 1 órát aludtam, jó a fejlés meg a betűstílus a blogon. horibilis mennyiségű kávét iszok meg és bemegyek suliba. hallgasd meg ezt a számot: http://www.youtube.com/watch?v=z8IGz1VEYPE&feature=quicklist
    remélem neked is jó lesz. pápusz

    VálaszTörlés